Hatvan évvel ezelőtti karácsonyok emléke Tolna megyében
A cukorkás papírokat nem volt szabad kidobni, kisimították és a könyvek közé tették. Karácsonykor aztán abba csomagolták a birsalmasajtot és a diót.
Ma már négy gyermek vállalásával is bőven nagycsaládosnak számítanak a bátrak, de 1956-ban, amikor Zsuzsa néni tizenegyediknek megszületett (a tizenhárom testvér közül), ez szokványosnak volt.
A mostani generációknak az ünnepek másról szólnak, mint egykoron. A Frisshirek munkatársa könnyes szemmel hallgatta, ahogyan a Tolna megyei idős néni gyermekkorának régmúlt karácsonyairól mesélt, pedig nem voltak azok az idők olyan régen, mégis, mintha egy másik bolygóról lett volna szó.
Zsuzsa néni először félénken megkérdezte, hogy biztos, hogy nem egy náluk gazdagabb család karácsonyáról szeretnénk hallani?
Ők akkor még hittek a csodákban. Karácsony tájékán vágták le a hízókat, aminek a részei az ünnepi asztalra kerültek. Az ünnepi menü nem sokban különbözött attól, mint amit vasárnap ettek, egy kicsit mégis más volt. Szentestére kisült a diós-mákos kalács, ami egy kelt tészta volt (Kiskarácsony, Nagykarácsony, kisült-e már a kalácsom?), húsleves, főtt hús paradicsommártással volt a menü, szilvás hájas tészta a desszert. Náluk nem volt divat a halevés, emiatt nem is szereti a halat.
A fára - amire nem emlékezett, hogy honnan volt, de arra igen, hogy mindig volt - aszalt gyümölcsöket aggattak, szilvát, almát és szőlőt. A szőlőt még szüretkor kötötték fel, később azt kapták meg a gyerekek karácsonyra. A karácsonyfát mindig a szülők díszítették, nekik pedig el kellett hinnünk, hogy a Jézuska hozta.
Más családoknál voltak üveggömbök, nekik nem volt. Nekik csuhéból készített tárgyaik voltak, de azok főleg használati tárgyak, például papucs. Az édesapja készítette őket a hosszú, sötét téli estéken, miközben újrakötötte a konyhaasztal székeinek ülőlapjait, és háttámláját.
Ha nagy ritkán kaptak valamilyen cukorkát, a fényes csomagolópapírt félre kellett tenniük és már a karácsonyt megelőző hónapokban gyűjtötték, nem lehetett kidobni. Ki kellett simítani és könyvek közé tették, majd abba csomagolták bele a birsalmasajtot és a diót, amiből aztán szaloncukor és dísz lett a karácsonyfára.
A szüleiknek erős volt a vallási kötődése. A gyerekeknek ezért kötelező volt templomba járni, menni kellett az éjféli misére és a karácsonyi délelőtti misére is. A nagyobb testvérek vitték el a kisebbeket, a szülők soha nem mentek velük. Nem azért, mert nem akartak, hanem addig főztek, mostak.
Ha jöttek volna velünk, nem lett volna mit ennünk.
- emlékezett vissza Zsuzsa néni.
Egyikünk sem kapott ajándékot, de nem is hiányzott. Ha kaptam volna egy babát, az idővel biztos tönkre megy és nem maradt volna meg úgy, mint az együtt töltött idő az emlékezetemben.
- idézte fel az emlékeket.
És mivel töltötték az időt együtt ezen a napon? Felidézte, hogy “vetítőzni” szoktak a diavetítőn, de azt is kölcsön kapták valakitől. Leültek és egymással játszottak. Két játékra emlékszik, az egyik az “Ország, város” játék volt, a másik a “seggrepacsi”, amikor valaki bebújt a pokróc alá, egy másik a fenekére csapott és ki kellett találnia, hogy ki volt az.
Az volt ebben az igazán jó, hogy anyukánk velünk együtt nevetgélt, ilyenkor mindig velünk volt. Azóta is próbálom visszahozni azokat a karácsonyokat, de nem lehet. Annak idején attól függetlenül, hogy tudtuk, hogy nem fogunk kapni ajándékot, a várakozás is csodálatos volt. Az volt a szép, hogy együtt volt a család. Ilyenkor azt is vártuk, hogy szebb legyen a világ. És attól volt szép, hogy karácsonykor ott ült velünk az édesanyánk. Már az mosolyt csal az arcomra, hogy visszagondolok ezekre a régi emlékekre.
- idézte fel legféltettebb kincseit, az emlékeit.
Fotó: Fortepan/Nagy Gyula és Zsuzsa néni saját fotója